Graphic album

“Zicherman Sándor grafikai mappájanak lapjait nézegetve szinte teljes művészeti tevékenységének keresztmetszetét tanulmányozhatjuk. E grafikák fehéren feketével és annak tónusaival éppoly gazdagok és sok-rétűek, mint a művész munkásságának egésze. Festői világa más a kezdeteinél több forrásból táplálkozott, aminek talán részben a személyes sorsa is magyarázatot ad. Beregszászon nőtt föl, s e városnév önmagában sokat mond mindenkinek, aki a XX. század közép-európai történelmét ismeri. Nem is kell ezt fölidézni, elég megnézni Zicherman két festményét megnézni, amely e város egy kis részletét ábrázolja. Az 1962-ben készült Utca Beregszászon című képen szinte bizonyos, hogy ugyanazt a helyszínt látjuk, mint az 1964. évi A mi utcánk Beregszászon címűn. Igaz, éppen ellenkező irányba nézünk. A korábbi kép finom, bársonyos, plan air-szerű realizmussal készült (hiszen légvonalban Nagybánya innen talán 100 kilométernyire sincsen). A Nap melegen süt, az árnyékokban színgazdag ellenfényeket, megtöréseket látunk. A másik kép nem csak abban különbözik, hogy fordított állású. A perspektíva itt nem realisztikus, hanem művi szerkesztésű, axonometrikus. A fák törzse is hengerszerű, és jóval vastagabb az előzőhöz képest, mintha nem csak két év telt volna el; a lombok is gömbszerűen sematizáltak. E kép színvilága éppoly gazdag, mint a korábbié, de ezek a színek valószerűtlenül villognak, vibrálnak. A magyarázat a különbözőségre az is lehet, hogy az 1964. évben a festmény emlékkép, de tudatosan az, mintha a festő valahogyan idealizálni, fölmagasztosítani akarná gyermekkora utcáját. Nem tudom, nem kérdeztem, de azt látom, hogy az egyik impresszionisztikus, a másik meg annak szinte mindenben tagadása. Zicherman Sándor művészi életútja is megadja erre a magyarázatot: intim festményeket és monumentális, közösségi műveket egyaránt készített, olykor éppen egyikkel készülve a másikra, olykor monumentálisan is intimitást szándékolva és fordítva. Óhatatlanul másképpen festi azt a képet, amelyiken éppen csak azt akarja megmutatni, ami éppen van, mint azt, amelyikkel térben és időben tovább akarja nézőjét vezetni a felszíni látványnál.

A gondolkodásmódnak ez a többrétűsége a grafikákon is tettenérhető. Az egyszerű vonalrajz, amelyiken az akt összefogja a drapériát a csípője előtt, és közben csodálkozva ránk néz, első megközelítésben csupán egyszerű krokinak látszik. Az is, a művész saját örömére készült rajz, megragadva egyetlen pillanatot a szó legnemesebben impresszionista értelmében. Amiben több az egyszerű krokinál, az a nő arca, amely, a szemek találkozásával, összeköti az egykor volt pillanatot a mostanival. A szemben ülő modell is efféle pillanat-rögzítés, a vonalak vibráló dinamikája mozgást is érzékeltet.

A cigarettázó akt már szerkesztettebb módon jelenik meg. A mozdulat keresetlen, esetleges, az anatómiai megformálás azonban nagyon is tudatos. A fekete kréta porózus tónusai szépen rajzolják a kar, a combok, a mellek és a has kerekded plasztikáját.

A kezét összefogó akt megrajzolásánál kevésbé törekedett naturális formák rögzítésére Zicherman Sándor. Ez a grafika kissé sík-dekoratív hatású. A törzs, a karok, a csípő és a combok elrendezése mintha az egyiptomi művészet kánonját, a legnagyobb felületek törvényét követné. Éppen azért, hogy ne csapódjon rá az „egyiptomi csapda”, a művész a fej megrajzolásánál kilép a legnagyobb felületek törvényéből, szembe fordítva azt, a lefelé irányuló tekintettel teret is kanyarítva a figura köré.

Két másik grafikája, az álló és a hátradőlő torzó, látszólagos egyszerűségük ellenére nagyon gondosan komponáltak. A plasztikai alakítás a kései kubistákra, például Fernand Léger festésmódjára emlékeztet; a megrajzolás módja szinte monumentális, mintha Óriási szobrok gondolati vázlata lenne. A mozdulat keresetlen egyszerűsége viszont az École de Paris festőit, Chaim Soutine és Amadeo Modigliani elegáns aktjainak intimitását idézik. E rajzok igazi erejét azonban az adja, ami bennük Zicherman saját leleménye: hogy hol és hogyan vannak abbahagyva, rábízva a gondolat befejezését a nézőre.

Az önök kezében lévő grafikák csak néhány évet ölelnek föl a 90-es évekből, mégis elmondható, hogy bár kicsiny, de szinte teljes metszetet nyújtanak Zicherman Sándor művészi tevékenységéről és munkamódszeréről: látjuk az éppen elkapott, megragadott látványt, majd azt, ahogy ebből a művész a redukció, az elvonatkoztatás és az elhagyás segítségével a maradandó lényeget állítja elénk.”

Pogány Gábor, művészettörténész