Forrás: Keletkutatás, a Kőrösi Csoma Társaság folyóirata 2015 (link az teljes folyóiratra), szerző: Végh József
Amikor megismerkedtem Zicherman Sándor festőművésszel, elmesélte, hogy élete nagy részét a volt Szovjetunió tagköztársaságainak a bejárásával töltötte. A 60-as években olvasmányai és magyarságtudata vezették a baskírok földjére,
majd Kalmükiába („Etelközbe”), ahonnan később a Kaukázust látogatta meg. Fiatalkorában lenyűgözte a Zichy-expedíció története, amelyet a maga módján elég részletesen ismert. Így tudhatta azt is, hogy az expedíció egyik tagja, Szentkatolnai Bálint Gábor korábban a kalmükök között is járt, illetve a honfoglalásra vonatkozó gondolatairól is hallott. A tudósnak a kalmük nyelvvel és kultúrával kapcsolatos tevékenysége Magyarországon méltatlanul feledésbe merült.
A kárpátaljai művésznek nem lehetett könnyű a Nyikita Hruscsov idején, 1957-ben újból létrehozott Kalmükföldön a Szovjetunió mindennapi életét élni. Ennek az oka nemcsak Kalmükföld nomád élethez igazodott berendezkedése volt, hanem a kalmüköket különösen sújtó sztálini terror sokáig elhúzódó hatása is. A buddhizmus náluk olyan erős volt, hogy kevésbé merték kivégzésekkel visszaszorítani, inkább adókkal próbálkoztak, majd a harmincas évek kollektivizálása idején az 500 juhnál többet birtokló gazdákkal együtt mehettek Szibériába vagy Közép-Ázsiába a szerzetesek is.
A száraz vidékeken erőltetett tervszerű kollektív gazdálkodás csak a harmincas évek legelején több mint 60.000 kalmük halálát okozta. Így nem csoda, hogy a második világháborúban saját túlélésükkel foglalkoztak és nem a harcoló felek hovatartozásával. Így viszont egyes csoportjaiknak a németekkel való együttműködése végzetes következményekkel járt az egész kalmük nép számára. Emiatt 1943-ban egy éjszaka közepén elkezdték és végre is hajtották Kalmükia felszámolását: területét felosztották a környező tagköztársaságok között, lakosságát marhavagonokban a Szovjetunió különböző részeire deportálták.
Az 1944-ben is folytatódó kitelepítésben az egyébként ekkor is engedelmes, nem lázadozó lakosság egy negyede már az úton elpusztult, a háborút és az utána következő időszakot átvészelt maradéka csak 1957-ben térhetett haza szülőföldjére. A szóbeli beszámolók szerint a Szibériából visszaérkezett túlélőknek az otthonukban talált állapotokat is „túl kellett élnie”. Földjeiket
a megszüntetett köztársaságon osztozó szomszédos területekről származó népesség, illetve különböző vidékekről odaköltözött telepesek bitorolták.
Az 1957-es autonóm területből egy év múlva újra autonóm szovjetköztársaság lett, de 20. századi történelmét még sokáig nem merték a „modern szocialista szempontok” szerint megírni.5 Az első, 1967-ben megjelent történeti összefoglalás szerkesztésével meg kellett állni 1917-nél, pedig a kalmükök autonómiájukat 1920-ban kapták Lenintől, „cserébe” az először 1919. június 22-én hozzájuk intézett kiáltványában kért segítségükért.7 Azért is kényes volt még a helyzet az újraéledt Kalmükiában, mert a mezőgazdaságban ismét hatalmas veszteségeket okozott a szocialista tervgazdálkodás, és az ország nagy része elsivatagosodott.
Egy, a szovjet autonóm köztársaságok művészetét bemutató, 1973-ban reprezentatív céllal készült albumban a kalmük művészet fejezetet egy kárpátaljai, nevét a képeire magyarul író művész, Zicherman Sándor gobelinje nyitja, utána következik Rokčinskij képe a „Dzsangar énekese, Ovla Eljajev”, majd a többi kalmük művész festményei. A gobelin készítője szerint azért
előzi meg a többi műalkotást az övé, mert Kalmükföldön egészen addig nem készült ilyen jellegű falikép, illetve az ország egészét szimbolizálja. A háború utáni első művészeti kiállítás Elisztában 1960-ban volt. Ekkortól kezdve beszélhetünk modern kalmük művészetről. Megszervezésében nyilvánvalóan része volt annak a törekvésnek is, hogy a visszatelepült kalmükök valamilyen szinten „visszaérkezzenek a Szovjetunióba”.
A gobelint készítő, 1989 óta Magyarországon élő művész honlapján találtam egy érmét, amely az ojrát Zaja panditát ábrázolja Érdekelni kezdett a műalkotások története, így megkerestem Zicherman Sándort, és megpróbáltam a segítségével felgöngyölíteni a Kalmükia című gobelin és a kalmükök nagy tanítóját ábrázoló érem történetét.
Zicherman Sándor 1969 és 1970 fordulóján érkezett meg Elisztába, egy cseh művész, Pjotr (Petr) Itjaksov társaságában. A Družba Narodov folyóiratban megjelent ismertetés szerint Ungvárról jöttek,15 de az 1989-ben Magyarországra települt művész életrajzában csak a következő iskolái szerepelnek: Lembergi Iparművészeti Főiskola (1958–1959), Szentpétervári „Muhina” Iparművészeti Főiskola (1959–1964). Itjaksov az Ungvári Művészeti Líceumban végzett monumentális művészeti szakon, csakúgy, mint Zicherman Sándor Leningrádban. Tagjai lettek a Kalmük Képzőművészeti Tanácsnak, és állami megrendeléseket is kaptak. Itjaksov az elisztai vasútállomás falára tervezett fali képet, Zicherman Sándor pedig a kalmük parlament ötemeletes épületére dolgozott ki három történelmi, nemzeti eszméket megjelenítő tervet. Az egyiket az akkor divatos szocialista realista stílussal összhangban, a másikat a hagyományos buddhista festészetre emlékeztető formában, és elképzelései között szerepelt még egy modernebb, a szocialista elvárásokhoz kevésbé alkalmazkodó kép is.
Ezekhez szeretett volna anyagot gyűjteni, de nagyon elszomorította, hogy a kitelepítések után mennyire nem maradt fenn emlék a hagyományos kalmük műveltségből. Ezzel egy időben tanulmányozta a kalmük történelmet, köztük élve, elsősorban a szóbeli hagyomány alapján tájékozódott. A nyelvet is megtanulva úgy volt, hogy letelepszik közöttük és családot alapít. Így a szájhagyományt a kalmük ismerősök és elsősorban Rokčinskij nevű festő kollégájától ismerte meg. E beszámolók alapján készítette el terveit. Ezekből nemcsak vázlatok készültek, hanem a kalmük állami vezetők elé került nagyobb méretű domborművek is, amelyek még persze messze voltak a parlament épületének ötemeletes méretétől (1–3. kép).
1. kép
Az első terv a művész vázlatfüzetéből
A kor szocialista elvárásainak eleget tevő kép, amelyen a felső világban megjelenik a másik kép főalakja, a gyermekével térdelő anya. A kalmük történelemre utaló szimbólumok
egyértelműek.
2. kép
A fő terv a művész vázlatfüzetéből
Itt a nőalak kerül középre, a „Kalmük
Madonna”, vagy Kalmükia maga,
mint egy anya. A szocializmus a „felső
világban”, a jövőben helyezkedik el. Az „alsó világban” pedig a nép mindennapi élete.
3. kép Kalmükia
A szovjet autonóm köztársaságok művészetét bemutató album szerint 1971-ben készült „szőnyeg”. A központi nőalak körül a kép elrendezése már a gobelinhez igazodik, mivel méretében pontosan tizede (3,5 m) a kalmük parlament falának. Zicherman Sándor az elisztai nemzeti múzeumnak adta. A „felső világban” egy kalmük sapka, amely a művész szerint az egyedül megmaradt kalmük népművészeti tárgy. Az alsó világban a szocialista mindennapi világ. A „Madonna” vagy egy későbbi képen „Kalmük Vénusz” rendezett világot ural.
Ezek közül a hagyományos stílusú, a festő szerint a „tanka-festményekre emlékeztető” nyerte meg egyértelműen a művészeti zsűri és a politikusok tetszését. Ám ami a Kalmük Autonóm Köztársaság minisztertanácsának tetszett, az elnök orosz tanácsadója szerint Moszkva szemszögéből nézve már aggodalomra adott okot. Ha a kalmükök egy ilyen képet nap mint nap látnak, fennáll a veszélye, hogy nemzeti öntudatuk megerősödik, és ez már gyengítheti a szovjet tagállamok szövetségét. Ezért ő nem tanácsolja, hogy ez a műalkotás – ebben a hatalmas méretben – állami megrendelésre elkészüljön.
Gorodovikov Basan Bad’minovič (1910–1983), az akkori pártfőtitkár, aki a háborús hős Oka Gorodovikov unokája volt, kifizettette a tervekként elkészült műalkotásokat és az addig elvégzett munkát. Kompromisszumos javaslatként arra gondolt, hogy egy hatalmas felirat is boríthatná a kalmük parlament falát. Erre Lenin kalmüköket megszólító levelét javasolta. A művész persze ezt nem vállalta, mondván, betűket bárki fel tud nagyítani a falra.
A művész saját bevallása szerint elhagyta Elisztát és Kalmükiát, onnan Júrmalába ment, Lettországba, ahol két gobelint készített még. Ezek között volt az el nem fogadott terv három és félméteres változata. Ez körülbelül a tizede annak a méretnek, amelyet a kalmük parlament falára szilárdabb anyagból készíthetett volna. A tervek ma is megvannak, több festmény is készült ebben az időben kalmük modell alapján, némelyik ki is volt állítva, mint például a „Kalmük Vénusz.”
A monumentális alkotások és a festészet mellett éremművészettel is foglalkozó képzőművész 1973-tól, barátjának Itjaksovnak Novorosszijszkba költözésével megszakadt a közvetlen kapcsolata Elisztával és a kalmükökkel. De időnként ojrátokkal, mongolokkal találkozva felelevenedtek az emlékei. Ezért történetünk ezzel nem ér véget, mert a művész valamit mégis szeretett volna adni a kalmüköknek ott tartózkodása emlékére, és 2002-ben elkészítette az ojrát Zaja pandita emlékérmét (4–5. kép).
4. kép – Az ojrát Zaja pandita érem első változata, 10×10 cm, a művész tulajdonában (Zicherman Sándor éremművészete, kézirat, 20.) Ezt igazította később Zicherman Sándor a legendához, amelynek egyik legjellemzőbb eleme, hogy Zaja pandita fiatalon tér vissza nagy tudósként Lhászából, népét tanítani. Így a másodikváltozatban egy nyugodtabb, fiatalabb arcot kaptunk.
5. kép – A Zaja pandita érem második változata (Zicherman Sándor éremművészete, kézirat 22.)
6. kép – A Zaja pandita érem végső változata, 10×10 cm, Elisztai Nemzeti Múzeum (Zicherman Sándor éremművészete, kézirat 49.)
Ennek több variánsa is mutatja, hogy milyen fontos szerepet játszhatott ez a néhány Kalmükföldön töltött év a művész életében. Az érem első változatán egy idősebb férfi portréja látható, aki annak idején egy vallását gyakorolni nem tudó öreg, Szibériát is megjárt szerzetes képmása volt. Ezt később megtisztította a gondterhelt öregember vonásaitól, de nem volt vele elégedett, és keresett hitelesnek tekinthető, eredeti ábrázolásokat Zaja panditáról. Biztosan ismerte Rokčinskij festményét, és valószínűleg látta Dzanabadzar (Janabajar) szobrát is. Az ojrát Zaja pandita, más néven Oqtorγuiyindalai nemesi származású ojrát szerzetes volt, aki 1599-ben született, Bayibaγas kán fogadott fiaként, annak vér szerinti fiát kiváltva tette le 17 éves korában novíciusi fogadalmait és indult el Lhászába, hogy tanuljon. A rabdzsampa (mong. rabǰamba, tib. rab’byams pa) fokozatot 1639-ben szerezte meg. Ezután tért vissza az ojrátokhoz, ahol a buddhizmust tanító tevékenysége mellett közvetített a különböző mongol törzsek és a tibetiek között. 1649-ben megalkotta az ojrát írást is, és tanítványaival együtt mintegy 170, a legkülönbözőbb szintű és műfajú, buddhista témájú művet fordítottak le. Nemcsak Turkesztánban tanított, hanem háromszor járt a Volga melletti kalmüköknél is, 1645-ben, 1657-ben és 1660-ban. Az általa kialakított todo bičignek („világos írás”) nevezett ábécét használták a kalmükök is, amíg az 1920-as években Sztálin el nem kezdte a vallást üldöző politikáját.
Az érme érettebb változatán ott szerepel, bár hibásan „Zaja bandita” neve. A műalkotás készítője todo bičig írásnak mondta, amit annak idején tanult meg a kalmükök között. Ez azért is érdekes, mert ezt az írást már régóta nem használhatták. Ez talán magyarázatot adhat az érmén olvasható felirat hibáira is, hogy egy félig tiltott, nem egészen jól megtanult vagy inkább nem gyakorolt írást használt a művész harminc évvel később, emlékezetből.
Amikor az Ulánbátori Operaház (Ulsiin Duuri Büǰgiin Erdmiin Teatr) egyik fellépésén megismerkedett a színház egyik munkatársával, az elküldte neki az egyik, a mongolok által hitelesnek tekintett Zaja pandita ábrázolás reprodukcióját, amely tudomása szerint ma valamelyik kínai múzeumban található. Ez alapján készült el a Lhászából szerzetesi fogadalmat tevő 19 éves fiatalember portréja.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy Zicherman Sándor nagyon érzékeny időszakban érkezett Elisztába. Az új kalmük szovjetköztársaság még csak 13 éves volt, az emberek még fel sem dolgozták a sztálini terror következményeit, a kollektivizálást, éppen csak visszakapták a földjeiket, és végig kellett nézniük, ahogyan a tervgazdálkodás nagy területeket tesz sivataggá. Érthető, hogy a Szovjetuniót képviselő pártvezetők féltek attól, hogy ha az elégedetlen és elkeseredett emberek öntudatosabb kalmükök lesznek, akkor hangot adhatnak elégedetlenségüknek.
Ezeket akkor nem lehetett őszintén és közvetlenül mérlegelni, tisztázni. Ám a szovjetrendszer felszámolásával azóta is folyamatosan zajlik egy ilyen folyamat, amelynek során remélhetőleg komoly tudományos művek is tisztázni fogják
a kalmükök második világháborús szerepét. Ezekkel a változásokkal találkozva jöhetett létre a hetvenes években politikai szempontból kudarcot vallott művész ojrát Zaja pandita emlékérme is. Méltó emléke is lehet ennek a kornak, hiszen a meg nem valósult emlékmű terveiből itt maradt gobelin ma már alig emelkedik ki a korszak emlékei közül, és már a szabadon használható régi jelképek között is inkább a szocialista világnézetet látszik képviselni.
Szerző: Végh József