Sándor nagypapám (édesanyám apja) nagy hatással volt rám. Hatalmas, erős, stramm férfi szilárd akarattal, aki mindent meg tudott csinálni a ház körül. Ezermester volt. Ács, földműves gazda, borász, virágkertész. Ha kellett, csizmát varrt, gyertyát öntött, egyszóval – bármit meg tudott csinálni, amit csak maguk el tudnak képzelni.
Hatalmas erejű és erős szellemű ember.
Verseket írt. Hithű protestáns volt. Hazafi és melós, amilyeneket később életemben soha sem láttam többé. Soha semmire sem panaszkodott. Ő volt rám a legnagyobb hatással. Sokat foglalkozott velem. Bevont minden munkába a ház és gazdaság körül, hogy segítsek neki.
Ő volt rám a legnagyobb hatással. Sokat foglalkozott velem. Bevont minden munkába a ház és gazdaság körül, hogy segítsek neki.
Emlékszem, lehettem három-négy éves.
Télen, még sötét volt, felkeltetek engem, hogy segítenem kell a disznóvágásnál. Nélkülem a férfiak nem boldogulnak.
Katonásan gyorsan felöltöztem és dörzsölgetve a még álmos szemeimet kimentem az udvarra. Vaksötét volt. Nagyapa és néhány ismeretlen férfi csendben tettek-vettek, látszott, hogy tudják a teendőiket. A petróleum lámpa fénye rávilágított a nem mély, kék hóra. Adtak a kezembe egy vastag kötelet, ami egy hatalmas, elefántnyi kandisznó hátsó lábához volt kötve, hogy tartsam meg. A segítségem nélkül a kanmalac elfutott volna. Az erőlködéstől behunytam a szemem, húztam a kötelet. Ordítás, a disznó süvöltése és utána csend. Megköszönték a segítségemet. Nélkülem a felnőttek nem boldogultak volna. Nagyon büszke voltam magamra. A disznót körbe szórták szalmával, és az éjszaka mély kékjét szétvágták a narancssárga-vörös lángok, magasra csaptak, ropogva forrósággal és fénnyel terítve be az iparkodó embereket. A büszkeségtől vagy a fagytól kirázott a hideg!
…..
Nagyon szerettem, amikor olvastak nekem. Apám, ha otthon volt, lefekvés előtt olcsó, filléres kalandkönyveket olvasott fel nekem. Anyám szabad perceiben meséket olvasott. Nagyapa a Bibliát olvasta és az újságokat, az éppen kitört Második Világháború fronteseményeiről. Én, lélegzet visszafojtva jegyeztem fel magamban, hogy a német tengeralattjárók nagyon sok nagy hajót süllyesztettek el. Tartottam attól, hogy amennyiben ez így fog folytatódni, akkor ki fog áradni a tenger és elönti a mi kis kedves városkánkat. Akkor mi lesz? Hiszen én még nem tudok úszni.
Egyszer nagyapa felolvasott nekem a ,,Robinson Crusoe kalandjai” című könyvből. A térdein ültem és néztem, hogyan vezeti lassan mutatóujját a szövegen és ismételtem utána az elolvasott szavakat. Eljött nagyapa barátja, Szopkó Gyuri-bácsi megbeszélni a világ eseményeit. Alacsony, keménykötésű, kövér ember. Engem megkértek, hogy várjak. Hogyhogy várjak? Miközben Robinson éppen – azt hiszem – próbált elkapni egy lámát?
Szopkó bácsi gazdag kulák volt. Füldek. Erdő. Négy ló. Két hatalmas ősi magyar szürkemarha ökör, hatalmas méteres szarvakkal. Az utcánkban lakott, pár házzal arrébb. A hatalmas, stadionnyi kertje éppen a mi kertünkig ért.
Az Első világháborúban huszár volt, néhány évet orosz fogságban töltött. Oroszországban egy helyi orosz muzsik gazdaságában dolgozott, aki közben a Nyugati-fronton harcolt. Kitartóan ismételgette, hogy az oroszok győzni fognak! Hogy Hitler hülye! Oroszország annyira nagy, hogy a német katonákból még egyenként sem jut elég a hatalmas ország minden településére.
Számomra mindez egyáltalán nem volt érdekes. Az ördögbe már a háborúval a németekkel, amerikaiakkal és angolokkal együtt! Engem az érdekelt, hogy fogja Robinson megfogni a lámát. Fogtam a könyvet és elkezdtem húzni az ujjamat a sorokon, mint nagyapa, és szótagonként, lassan elolvastam az oldal hátramaradt harmadát.
Végül a vendég elköszönt. Nagyapához rohantam.
– Olvassa, kérem, tovább!
Nagyapa felvette a szemüveget és visszalapozta az oldalt.
– Nem ott! Tovább! Ezt már elolvastam.
– Hogy-hogy elolvastad? Gyerünk, olvasd, mi áll itt!
Szótagonként elolvastam a szót. Nagyapa a kifelé menő vendég után kiáltott.
– Hallodd-e, Gyuri, olvas a gyerek. Hű, de ügyes! Négy évesen magától olvas!