Apámat és testvéreit behívták a háborúba. Fegyvertelen szolgáltra. Munkaszolgálatos alakulatokba. Saját ruhájukban.
Apámat, mint fehér karszalagost (felvette a protestáns hitet amikor feleségül vette a vallása szerint protestáns anyámat) – repülőtereket építeni és közutakat, illetve erdőt vágni a hátországban. A testvéreit, mint sárga karszalagosokat (mint zsidó vallásúakat) – a frontra, lövészárkokat ásni és aknákat szedni.
Visszajött a frontról anyám testvére, Sanyi-bácsi, jutalomszabadságra, mivel megkapta a bátorságért járó keresztet. Szidta nagyapámat, hogy az 65 évesen beállt önkéntesnek. Csodálkozva hallgattam elbeszéléseit arról, hogy idiotizmus volt Magyarországnak belépnie a háborúba a németek oldalán. Ez nem ígért semmi jót. A németek ágyútölteléknek használják a hadseregünket. Egyszóval, zavarban voltam a hallottaktól.
Az újságokban és a filmhíradókban minden szép volt és jó. Itt meg kiderült, hogy minden hazugság. Az ember, kikerülve a frontra, kénytelen harcolni, hogy életben maradjon, és nem pedig a hősiességért vagy a dicsőségért. Amikor megkérték Sanyi-bácsit, hogy mutassa meg a kitüntetését felnevetett és azt mondta, hogy kicserélte pár száz darab jó fajta cigarettára.
Csodálkoztam, hogy lehet így beszélni?! Teljesen értetlenül álltam előtte.
Lassan kezdtem felnőni. Az élet kezdett riadalmassá válni. A katona nimbusza örökké le lett rombolva.
A nyári iskolai szünetben anyámmal Ungvárra utaztunk, vendégségbe anyám húgához, aki keresztanyám is volt egyben. Nekik nagy középkori házuk volt. Vastag falakkal, mint egy kastélyban, kőből, nagy tölgyfa ajtókkal, amiket vaslemezzel vasaltak. A ház mögött – hatalmas szőlő, amelyeket mostanra beépítették lakónegyedekkel. Emlékszem, hogy a nagy gyümölcsös kertben a fák alatt hét-nyolc asztal állt, 6 főre szóló padokkal. A rokonok éttermet tartottak fenn, méghozzá nagyon jó konyhával. A ház teraszán egy tíz-tizenkét fős nagy asztal állt. Magában a házban is volt egy nagy terem, négy-öt asztal számára, mindegyik négy főre, és még volt egy kis rendezvény-terem, tizenkét főre. Esténként a nagyteremben zenekar játszott, amit egy kiváló prímás (első hegedűs) Golyos bácsi vezetett. Volt még a zenekarban másodhegedűs, nagybőgős és cimbalmos és azt hiszem egy klarinét is. Híres volt játékuk.
A ház alatt – nagy borospince, hatalmas boros hordókkal. A lépcsőkön, ládákban, mindenféle pálinkák, konyakok, rum, pezsgő, likőrök, gyomorkeserűk. Egyszóval minden volt, aminek csak lennie kell.
A keresztanyám vezetésével a konyhán egy nagyon kövér szakácsnő főzött és két női segítő. A kiszolgáló személyzet egy pincérből és egy pincérnőből állt. Ja, igen, volt még egy nagydarab leány, valami szlovák faluból, aki szinte semmit sem értett magyarul, a mosogatást végezte – hatalmas mellei voltak és nagyon vastag világos hajfonata.
Az udvarukon – tehén istálló és nagy baromfiudvar a tyúkok, libák, kacsák és pulykák számára. A szlovák lány kötelessége volt megrendelés esetén megfogni és levágni a tyúkokat. Ügyesen elkapta őket és egy szemvillanás alatt elvágta a torkukat, majd kidobta az udvarból a fűre, ahol fejetlenül még ugráltak és ficánkoltak, szárnyaikkal csapkodva. Számomra szörnyű látvány volt ez. Nagyon sajnáltam őket.
Jani-bácsit, keresztanyám férjét, szintén mozgósították a seregbe. Reggelente felvette katonai egyenruháját, rajta az egyetlen csontcsillaggal (tizedes) és elment a városi parancsnokságra. Egy-két órával később visszatért és a tiszt urak számára ebédet rendelt. Természetesen mindegyiknek külön-külön, amit az éppen ebédre szeretett volna. Az étterem ezért étterem. Mindenkinek, ami éppen eszébe jut, méghozzá saját ízlésének megfelelően! Keresztanyám ismerte az összes törzsvendég gyöngéit.
Ezzel Jani tizedes (a magyar hadseregben már mint Rozmos János) katonai szolgálata kimerült. Átöltözött civilbe, és kezébe véve pár könyvet elvonult és kezdte előkészíteni a témákat az esti beszélgetésekhez. Úgy látszik az iskola, amit befejezett, nem adta meg neki a szükséges tudást ahhoz, hogy társalogjon a tiszt urakkal, ügyvédekkel, orvosokkal, bankárokkal és másokkal, akikkel esténként, vacsora után kártyázott, italozgatva és dohányozgatva, természetesen társasági beszélgetésekbe elegyedve erről-arról. Ilyenkor mintha többek között megpedzegette a már előre előkészített témát, és napról napra konkrét szaktudást tudott felmutatni különböző témákban.
Hetente néhány alkalommal elment a gőzfürdőbe és engem is mindig magával vitt. A gőzfürdőben, a folyócska túlpartján, kicsiny előkötényeket osztottak ki a felnőtteknek, mint amilyet Tarzan is viselt a filmekben. Volt még két medence, eltérő hőmérsékletű hideg vízzel. Megpuhulva a gőzben és megfürödve saját kabinokban öltöztünk. Ilyenkor elővett egy lapos, fénylő nikkelflaskát és engedte, hogy vele együtt húzzam meg a saját készítésű, ágyas áfonya pálinkát, ahogy azt kell, étvágygerjesztőnek. Gyorsan mentünk haza, ahol a verandán már vártak minket reggelihez. Micsoda élet! Sokkal jobb, mint Beregszászban. Ungvár nagy város. A központjában gazdag, elegáns boltok. Éjszaka tündöklő, a csillagok fényét elnyomó neon-reklámokkal. Sétálók tömegével, szép, divat szerint öltözött nőkkel. A gavallérok kalapban, sétapálcákkal, fehér ,,glasszé” kesztyűkben. A tisztek karddal az oldalukon, a legjobb szabóműhelyekben megrendelésre készült egyenruháikban. Szinte színházi színészek. Az élet, mint egy dőzsölés pestisjárvány idején. Most kell élni, teljes bedobással, hiszen holnap lehet, hogy már nem lesz semmi.
Napközben a város felett repülőgépek repkedtek. Gyakorló repülések. Nagyon sok lett a repülőgép. Jani-bácsi viccelve azt mondta, hogy majd a háború után nem tudják hová tenni ezt a sok technikát. Majd jó lesznek biztosan arra, hogy a szőlőket bepermetezzék rézgáliccal.
Én egész vakáció alatt dolgoztam, jártam a kertben az asztalok között és lestem, nem-e kíván valaki rendelni valamit. Ha igen – átvettem a megrendelést és futottam a pincérhez. Ha, például, cigarettát, szivart vagy olyasmit rendeltek, amit én is tudtam kézbesíteni, akkor futottam és magam szolgáltam ki a vendégeket. Az odalátogatók elégedetten távoztak és én is megkaptam a borravalót, a tíz-húsz fillért, igyekezetemért. Néha naponta több mint egy pengőt kerestem. Azokban az években ez egy felnőtt, szőlőben dolgozó napszámos napi fizetése volt. A nyári vakáció alatt egy igen komoly összeget gyűjtöttem össze. Anyám ezért a pénzért vett egy nagy disznót és nekünk elég zsír jutott egész télére. A húsból kolbászt készítettünk és sonkát füstöltünk. Édesanyám büszke volt arra, hogy míg apám nincs odahaza én gondoskodom a család jólétéről. Én átéreztem a felelősséget, hiszen én voltam a legidősebb fiú a családban.
Keresztanyám és a férje bármennyire is igyekeztek, de nem voltak saját gyermekeik. Minden gyöngédségüket rám pazarolták. A nyár folyamán, mintha élesztőn érleltek volna, megnőttem. Ideje volt megújítani a ruhatáramat. A keresztanyám és férje elvittek a boltba és tetőtől talpig felöltőztettek. Még egy nagyon szép télikabátot is vettek meg kesztyűt. (Hatalmas veszteség! A jobb kezemre való kesztyűt elhagytam, amikor az iskola után az egész osztály hógolyózott. A csata hevében vagy elfelejtettem, vagy a hógolyóval együtt a kesztyűmet is eldobtam. A mai napig sajnálom.)