Esténként Nagyapánál gyűltünk össze, a konyhában. Mindig valami érdekeset meséltek a jelenlévők. Népdalokat énekeltek. Meséket hallgattunk. Mi a ház végében laktunk, a konyha és még egy szoba volt a miénk. A ház közepén albérlők laktak. Két felnőtt szép zsidó nő, Hermina és Mária Zigler. Nagyapának volt még egy közös spájza és egy borospince, benne nagy hordókkal. Nagyapának a városon kívül volt szőlőtelke, rajta egy kis faházzal a szerszámok számára, nagy ággyal, rajta egy kellemesen nesszelő szalmamatraccal, amelyen meséseket lehetett aludni.
Mennyi érdekes álmot láttam ott.
Szerettem a homokban játszani. A kút mellett volt egy homokhegy. Ebből az anyagból várakat építettem. Egymagam is könnyen elvoltam, változtatva a szereposztást. Hol én védtem a várat, hol én vettem ostrom alá. Leromboltam és újra felépítettem, tökéletesítve az erődművészetemet. A seregeim két fajta paszuly babszemekből álltak. A várvédők világosbarnák voltak, hasukon vajszínű világos folttal, a törökök pedig tarkák, fehér-fekete-barna foltosak, a homokban könnyű volt őket megkülönböztetni egymástól.
Egyszer, amint éppen a homokban játszottam, a foltos törökök támadásának kellős közepén eldördült egy rémes ágyúlövés. Mennydörgés! Bummmm! És elkezdett szakadni az eső.
Nem volt időm összegyűjteni minden katonámat és a foglyul ejtett törököket, mivel magam is, szégyen szemre, megfutamodtam a csatamezőről.
Pár napon keresztül rossz időjárás volt és engem nem engedtek ki az udvarra. Közben a vitéz katonáim áztak a homokban, mint a háborúban, az Első világháború éveiben Galíciában és Piávánál, Olaszországban. Erről az idős szomszédok elbeszéléseiből tudtam, akik nagyapámmal borozgatva gyakran emlegették a múlt ostoba háborúját, amelyet Ausztria szenilis császára, Ferenc-Jóska robbantott ki.
Sehogyan sem bírtam megérteni, hogy minket, magyarokat, minek rángatott bele az osztrák császár ebbe a mindenki számára fölösleges háborúba, aki nálunk mindössze király volt. ,,Felnősz – megérted!”, ,,Nem tartozik rád!” – csitítgattak engem.
Végre hét ágra sütött a Nap! A természetben minden dalolt és örvendezett. Végre kifuthatok a homokhoz összeszedni a seregemet. Hát nem! Senkit sem találok. Ott, ahol a babszemek harcoltak egy egész erdőkerülőnyi parányi furcsa pici növény. A vékony világoszöld szárakon két félmandula. Ezek a fantasztikus palánták 3-4 centi magasak voltak. Elgondolkodtam. Felfogtam. A pár napos eső alatt a paszuly gyökeret eresztett az eső által vert homokban. Lám, micsoda csoda történt.
A családban időközönként furcsa beszélgetésekre került sor. Valami gólya gyermeket akar hozni felénk (mi nálunk a gyerekeket nem a káposztában találták, hanem gólya hozta; biztosan ami a tetőn fészkelt a kémény mellett).
Ki lesz? Fiú vagy lány?
Kifogást nem tűrő módon kijelentettem: – Lányt rendeljetek! Vele érdekesebb lessz. – Igen, egy kislány jobb lenne.
A tekintetem elől nem siklott el az a tény, hogy anyám kezdett teltebb lenni. Az óvodában egyes idősebb és tapasztaltabb gyerekek nem hitték, hogy a gyerekeket a gólya hozza. Bizonygatták, hogy a gyerekek a mamák hasában nőnek és onnan majd a köldökön át az orvosok kiveszik őket a kórházban, amit szülészetnek neveznek.
Hát így! Elgondolkoztam. Hirtelen rám tört a felismerés.
Este, a vacsoránál, kijelentettem: – Tudom, hogy hogyan lesznek a gyerekek és miképpen születnek.
Mindenki elhallgatott és várták a folytatást.
– Azt gondolom, ez olyan lehet, mint a paszuly esetében. Valami babszem a mama hasába kerül és elkezd ott nőni, majd gyermekké fejlődik. No de hogy lehetne úgy csinálni, hogy lány legyen? Erikának nevezhetnénk.
Mindenki megkönnyebbülten egyet értett velem.
Egyszer anyám elment a városba és estig nem jött haza. Nagyapánál éjszakáztam. Ebédkor bejelentették nekem az örömhírt – anyu fiútestvért szült.
Rosszul fogadtam a hírt. Ha már nem lett Erika, akkor lesz egy Ernő öcsém. Így is lett.
1938 ősze.
Megtudtuk, hogy a cseh megszállók végre hazamennek. Nagyapával a városközpontba mentünk. Elkísértük a barátomat, a cseh katonát. Körülöttünk tengernyi ember.
Az egész város örül. A megszállók elmennek, jönnek a mieink! A csehek gépkocsikon mentek el Munkács irányában.
A piactér tele volt emberekkel. Nyugtalankodnak. Én nagyapám nyakában ülök. Hallgatózom. Bekiabálások!
Csоnka Magyarország – nem ország. Egész Magyarorszag – menyország!
Egyesek követelik: ,,Le a trianoni gyöntésekkel!”. Mások: ,,Adják vissza Erdélyt! Vissza mindent! Bácskát, Bánátot, a Kárpátokat”
Közben a kommunisták önkénteseket toboroznak a spanyol polgárháborúba. Az általános nyugtalanság rajtam is erőt vett. Gondoltam, hogy bemutatom határozottságomat és teli torokból elordítottam magam:
– Adjanak vissza mindent! Adják vissza Prágát!
A mellettünk tolongó bácsik felnevettek. Számomra világossá vált, hogy valamit rosszul mondtam. Igyekezve javítani a politika-mentességemen még határozottabban kiabáltam: – Adjanak fegyvert Madridnak! No pasaran! A kommunista párt tagjainak ez nagyon tetszett, de körülöttünk egyre jobban röhögtek a tömegben.
Elhallgattam. Zavarba jöttem. Megértettem, hogy mielőtt lózungokat kiabálnék érdemes előbb felfogni azokat és végig gondolni az egészet. Nagyapám is mosolygott. Úgy tűnt számomra, hogy mindennek dacára büszke rám.
Jönnek! A mieink jönnek! Az utcán, a tértől balra, megjelent egy nyitott személygépkocsi, mögötte a magyar gyalogság, bicikliket tolva maguk mellett. A tiszt lóháton. Látva a piros-fehér-zöld zászlót a nép hangos ,,hurrába!” kezdett.
Én is kiabáltam és láttam, hogy sok idős, bajszos ember sír. Törölgették könnyeiket, mint a gyerekek.
Megszólalt nagyapa: ,,Ideje haza mennünk. A város polgármestere, aki előtte a cseheknek nyalt, mindjárt üdvözlő köszöntőbe fog kezdeni, virággal és könnyes szemmel fogja fogadni a felszabadítókat.”
Én semmit sem értek. Zavarban voltam. A házunkhoz érve megjegyeztem magamnak, hogy a mi zászlónk a legszebb és a legnagyobb az egész utcánkban.
Úgy tűnik most, hogy pár nappal később a házunkba beköltözött egy fiatal tiszt és a tisztiszolgája. A lakófelünkön szállásolták el őket, mi pedig Nagyapa felére költöztünk. A tiszt felfuvalkodva járt-kelt, mint egy kakas, nagyon fontos perszónának tartotta magát. A bal oldalán lógó díszkarjával úgy nézett ki, mint egy színdarab szereplője.
Édesanyámnak kellett takarítania a hívatlan vendég után, és ez nekem nem tetszett. Anyám nem a cselédje. Úgy viselkedett közben, mintha a ház ura lenne, és ez már nem csak nekem nem tetszett.
Apámat mozgósították egy budapesti hadiüzem építésére. Kapott egy katonasapkát és ennyi. A katonai egyenruhán az állam, úgy látszik, spórolni kívánt.
Ennek a hívatlan elkvártélyozottnak volt néhány nagy és szép könyve. Míg anyám rendet rakott én élvezettel lapoztam ezeket a csodás könyveket. Ilyen szépeket korábban még nem láttam. A papír hófehér volt. Fényes. Ragyog. Néha akadtak félig üres oldalak. A szépen szedett betűk nagyon árván mutattak ezeken. Szerettem volna kijavítani ezt a hiányosságot. A természet nem tűri az ürességet! Mennyire kifejezőek voltak a bátran, határozottan összekomponált katona figurák, amelyeket és határozottan és élvezettel odabiggyesztettem a csodálatos könyv üres lapjaira a ,,Pont-pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Nagy a keze, nagy a hasa, készen van a török basa.” elv alapján. Így tettem az egész gyönyörű könyvben. A tiszt nem lelkesedett a műalkotásom láttán. Nem ragadták meg a rajzok és szöveg szerencsés ötvözetei, a figurák távlatainak harmóniája. Az értékelését keményen fejezte ki, németül. Próbálva megmenteni a helyzetet anyukám alaposan megvert engem, annak dacára, hogy megesküdtem – soha többé nem fogok rajzolni. A mai napig úgy vélem, hogy ez az elbírálás igazságtalan volt az alkotókedvemmel szemben.
No de nincs jó baj nélkül! Nincs baj jó nélkül. Egy nappal később a tiszt eltakarodott és mi visszatérhettünk lakásunkba. Hát így!