Anyám idősebb nővére, Gizi-nénném, a város másik felén lakott. Négy gyermeke volt: Gizi, Magda, István és Margó. Az idősebbek számomra már felnőttek voltak, de Margó velem egy korú volt. Gizi néni férje, Pista bácsi, állandóan betegeskedett, még az Első világháború lövészárkaiban felfázott. Ő kommunista volt. Amikor bevonultak a mieink, a cseh kommunista párt sok kommunistát evakuált Csehszlovákiába. Pista-bácsit is. Gizi néninek a férjétől kapott leveleket a rendőrségre kellett vinni és ott felmutatni. Hatósági felügyelet alatt állt, ahogy nekem az elmagyarázták.
Az utcára engem nem engedtek ki. Az utca poros volt. A macskakő, amellyel szegényesen befedték, már belesüppedt a szürke porba. Ha végigmegy egy szekér vagy kordé, nagy ritkán egy-egy gépkocsi, porfelhő csapott fel a levegőbe és még sokáig úszott az utca felett. Mondjuk minden nap, néha naponta kétszer is, locsoló kocsi ment végig, amelyből az utca teljes szélességében nagy nyomással fröcskölt a víz, és a gyerekek mindkét aszfaltozott járdán futottak utána, sikítozva és ugrálva a kellemes, hűvös zuhany alatt. Nagyon irigyeltem őket. Én csak nézhettem ezt a vidámságot, a kerítésen keresztül.
Jól öltözött voltam és a jól nevelt gyerekek így nem viselkedhettek.
Az összes szomszédunkat ismertem. Amikor találkoztunk velük jól nevelten köszöntem nekik: ,,Kezét csókolom, Szuhányi néni!”, ,,Alás szolgája, Friedman úr!” Ahogyan azt egy jól nevelt kisfiúhoz illik.
A bal szomszédunk – paraszt ember volt, két szép lóval és egy hatalmas szarvú magyar ökörpárral. Tóth Károly bácsi. Bajuszos, nagy darab ember. A bal kezén a mutató ujjára fekete bőrtok volt húzva; valószínűleg csonkolva volt az ujja. A felesége – kicsiny nő, nem városiasan öltözött, egyszer ajándékozott nekem egy galambot. Sok, különböző fajtájú szép galambjuk volt. Viszont a galamb, amikor megmutattam édesanyámnak, ,,búcsúzás nélkül” visszarepült. Én meg szégyelltem a szomszéd asszonyhoz fordulni azzal, hogy adják vissza a galambot.
A jobb-oldali szomszéd asszony, a boszorkány mód ronda Steckó-néni volt. Egy piciny házikóban lakott, egy elgazosodott kertben. Nem szerettem összefutni vele, féltem tőle. Bagót rágott, és a ritka fogain keresztül gyakorlottan köpte ki az undorító barna lét.
Az utca túloldalán volt Répay Anci-néni nagy, fehér háza. Az ablakok nagyok, szélesek. A kerítés szürke, deszkából készült, azon túl magas fák sok fehér, öklömnyi labdákra hasonlító virágokkal. Mellette Szuhányi néni háza. A fia, már elfelejtettem, hogy hogyan hívták, taxis volt. Amikor az udvarról kihajtott az autójával a gyerekek futottak a kocsi után és örömmel szagolták a benzinfüstöt. Akkoriban a benzinnek még kellemes illata volt, a fejlődés zamata, ráadásul a kocsik is ritkák voltak.
A következő ház – Friedman papáé. Két langaléta fia volt – kocsisok, és egy lánya, Fanni. Gyakran átjött segíteni Nagymamának, vidám, erős, kövér és stramli volt. Falusiasan öltözött, nem olyan szépen, mint a nálunk bérlő zsidó lányok, akikre öröm volt ránézni. Nekem különösen Mária tetszett. Minkét nővér varrónő volt. Egész nap szólt a varrógép. A túloldalon, a Répay háztól balra volt egy nagy ház, amelyhez engem semmi sem kötött. Onnan még egy kicsit balra volt Krauthammer papa piciny üzlete. Mindössze egyetlen parányi helyiség pulttal és polcokkal.
Ha a vendég belépett az ajtón felhangzott a bejárat fölé helyezett cengő és a bolthoz kapcsolódó lakásból egyenest a pulthoz lépett a házigazda, ahogyan azt elvárták egy haszidtól, teljesen feketében és kalapban. ,,Mit parancsol?” Nekünk, ha vásároltunk valamit, azt beírták egy kicsiny könyvecskébe. Amikor nagyapám megkapta a nyugdíját, bement a boltba és havonta egyszer kifizette az összes vételt.
Krauthammer papának a kicsiny boltja mögött nagy ház volt. A ház mögött lóistálló volt, fejőszék tehenekkel, gazdasági épületek és egy nagy, hosszú kert, mely egészen a folyóig húzódott. Két fia volt. A nevükre már nem emlékszem, de ők is kocsisok voltak. Biztosan voltak lányai is, de rájuk nem emlékszem. Akkoriban a zsidó családok többgyermekesek voltak.
A bolttól balra helyezkedett el Ujvári hentes rózsaszínű háza. Övé volt nem csak az utcánk, de talán az egész város legkövérebb felesége. Tőle balra, – Vascsák suszter kicsiny háza. Ez egy parányi, csendes ember volt, aki korán megkopaszodott, nem voltak fogai, kicsiny, futkosó szemekkel és rekedt, alig érthető hanggal. Eladó sorban lévő szép lánya volt, aki bicegett és kicsit ferdehátú volt. Talán fia is volt, de rá már nem nagyon emlékszem.
Hagyjuk. Akkoriban az egész utca ismerte egymást. Az emberek nyíltabbak voltak, közösségiek és összetartóbbak.
Az utcánkban sok zsidó lakott. Leginkább parasztok és kézművesek. Cipészek, szabók, asztalosok, boltosok. Gazdagok, mint például a ,,Vörös pék” vagy Grünfeld úr, akinek a központban boltja volt. Ők nagy házakban laktak, a városközponthoz közelebb. Az utca végén, a túloldalon volt a milliomos Hartman szeszfőző gyára.
Az óvodában a szomszéd asszony lányának, Évának a kíséretében mentem, aki akkor már iskolába járt. A központig útba esett. Amikor jött értem mindig megkérdezte anyámat: – Hol a vőlegényem? Jó volt és biztonságos vele menni. Közelebb a központhoz, gyakran találkoztunk furcsa öregekkel, akik másként öltöztek. Hatalmas ősz szakálakkal, hosszú fekete lapszerdak-okban (*hosszú, fekete kabát melyet jellemzően a lengyel és galíciai zsidók hordtak), fehér zoknikkal. Egyesek szokatlan, térdig érő nadrágban, fekete lakkcipőben, hosszú, dugóhúzóra emlékeztető pajeszokkal. Egy rakat gyermek, furcsa frizurákkal és pajeszokkal. Az ingek alatt furcsa fehér mellények, amelyekről madzagok lógtak – ciceszek, és valami furcsa kis sapkácskákat viseltek, amik ki tudja hogy maradtak fenn a fejükön.
Az utcánk elején volt egy nagy üres telek. Az üres tér belsejében állt a heider hosszú épülete – ez volt a zsidó alapiskola. Ezek a gyerekek nagyon hangosak voltak és egymással nem a mi nyelvünkön kiabáltak, ,,zsidóul” beszéltek.
Az öregek, a nyári hőség dacára, fekete vagy az érett szilvához hasonló sötétkék kabátokban és nagy vörös, prémsapkákban jártak- ezek a fejfedők kerekek voltak, mint a malomkövek.
Most, hogy becsukom a szemem, látom őket, amint állandóan imákat mormolnak. Ha nő jött velük szemben – kitértek előle rémülten, akár egy leprástól és átmenekültek az utca túloldalára. Ne adj isten elmenni mellette. ,,Oj vej! Oj vej!”