Ütött a várva várt óra és szeptemberben első osztályba mentem. A tanárnénink nagyon szimpatikus és jóságos volt. Peták Anna-néninek hívták. Jó kedélyű, mosolygós, szép asszony, nagyon kellemes hanggal. Én a második padban ültem és csodálkoztam, hogy a gyerekek többsége oly nehezen tanulja meg az olvasást és írást. A tanulás egyáltalán nem volt teher számomra, olvasni már tudtam, no meg a szépírás is nagyon jól ment, és bár kacskaringósan, de már írtam. Nagyon igyekeztem és élveztem is a szépírást. Gyakran írtam levelező lapokat apámnak és Sanyi-bácsinak, akik az orosz fronton voltak. Apámat besorozták munkaszolgálatos zászlóaljba és repülőteret épített Hajdúböszörményben.
Édesanyám nagy figyelmet fordított arra, hogy mi szorgalmasak és igyekvők legyünk. Szeretett volna nekünk jó nevelést adni, így már az első osztálytól kezdve hetente kétszer eljött hozzánk egy német nyelvtanárnő (akit én Tante-nak szólítottam), egy kaolin-bánya elszegényedett tulajdonosnője, vénkisasszony, mindig talpig feketében és fátyolos szalmakalapban. Pár órát játszott ilyenkor velünk, kizárólag német nyelven. Egy év múlva én már egészen jól értettem, beszéltem és írtam németül.
A tanév végén ünnepséget rendeztek, amelyen nekem, mint az egyik kiváló tanulónak, valami versikét kellett felolvasnom. Megtanultam a verset, de egy idő után ezt a verset átadták egy másik gyereknek, aki még csak jó tanuló sem volt. Megsértődtem. Anyám azt mondta, hogy nem baj. Az a versike túl egyszerű. Megparancsolta, hogy tanuljak meg az ünnepségre egy jóval nehezebb verset a ,,Gyermek világ” lapból, amelyre elő voltam fizetve.
Megtanultam, még arra is emlékszem, hogy a vers az első tanárnőről szólt.
Eljött az ünnepség ideje. Én, mint mindenki más, ünneplőben, hatalmas rózsacsokorral édesanyámmal megyek az iskolába. Mindenki leült e helyére. A tanárnéni a gyerekektől összeszedte a csokrokat. A sajátomat nem adtam oda neki. Mondtam, hogy kicsivel később. Amikor a fellépések és gratulációk befejeződtek, majd az osztálytársam felolvasta a neki átadott, rövidke, egyszerű versikét, kiálltam és elolvastam a szép, hosszú verset ,,Első tanárnőmnek” címmel. Csengően, ahogyan anyám és nagyapám tanította, majd kezet csókolva a tanárnőnek átadtam a rózsacsokrot.
Nagyon meghatódott, én pedig megmutattam, hogy nem szoktam feladni.
A kiváló tanulók mind könyveket kaptak ajándékba, de én, pedig kiváló voltam minden tantárgyból, nem kaptam semmit! Zicherman a vezetéknév és apám mindössze szobafestő. Bántott a dolog, de később megértettem – ilyen az élet.
A negyedik osztálytól összebarátkoztunk első tanárnőm fogadott fiával. Egyszer, amikor vendégségben voltam náluk, vagy tíz évvel később, eszembe juttatta a hölgy ezt a történetet, az első osztályból, és bevallotta, hogy nagyon kellemetlenül érezte magát, de ezt tanácsolták neki akkor ,,fentről”. Mit tehetett – politika. Nem mindenki igazságbajnok.
….
Nagyon szerettem olvasni. Egyszerre két-három könyvet olvastam. Egyet, ami megfelelt korosztályomnak, és még két ,,felnőttet”, titokban. Beiratkoztam a városi könyvtárba, pontosabban anyám íratott be, és – azt hiszem – két-három év alatt kiolvastam minden érdekes könyvet. Úgy olvastam, hogy átugrottam a számomra érdektelen részeket. Szerettem Verne Gyulát, Coopert. Az utazásokról szóló könyveket. A történelmi olvasmányokat. A régészetről, csillagászatról, etnográfiáról szóló írásokat. Áhítattal néztem egy szép, nagy könyvet, ami Fekete úr könyvesboltjának vitrinjében volt kiállítva. ,,Tutanhamon sírjának feltárási naplója” volt a címe. Jó lett volna átlapozni, megnézni az illusztrációkat. Azt is értettem, hogy egy olyan gyermeknek, mint én, nem adják oda kézbe. A felnőttek pedig nem akarták megvenni. Gyakran megnéztem, nem-e fakulnak a napon a borító fedőlap színei.
A háború kezdett elhúzódni. Furcsa változások történtek. Korábban az iskolában, hetente egyszer, volt egy úgynevezett ,,Vallási ismeretek” óra. Együtt, egymással beszélgetve érkezett ezekre hozzánk a protestáns lelkész, a katolikus pap és a rabbi. Beléptek az osztályterembe és mindegyik magával vitte a foglalkozásokra ,,felekezetét”, más-más helyiségbe. Aztán hirtelen többé nem jött a rabbi, a mi protestáns lekészünk pedig egyre jobban hasonlított egy fasiszta agitátorra. Viselkedése kemény volt, kellemetlen. Nem jártam be többé a foglalkozásaira és azt mondtam ennek az együgyű, agresszív Héderváry úrnak, hogy mindent tudok a vallásokról, mivel régóta járok a templom mellett működő vasárnapi iskolába.
Egyszer megkértem apámat, hogy vigyen el engem abba a kocsmába, ahol biliárdoztak. A hajam égnek állt az élvezettől, amikor bámultam a színes, tökéletes formájú golyókat, melyek a mező zöld szövetén bonyolult geometriai mintákat rajzoltak. A dákó pedig mily csodálatos, karcsú formájú volt! Fekete és vörös fából, gyöngyház színű inkrusztált berakásokkal. Mennyi pontos, csapódó hangot ad ki a golyóval történő találkozásnál. Milyen művészien, mint a varázslók, játszanak a nagyon figyelő játékosok. Hogy meg tudják jósolni a golyók útját az ütést követően! Micsoda precizitás! Igazi varászlat.
Néha a szüleim, nagyapám és nagyanyám étterembe mentek vacsorázni. Engem is magukkal vittek. Szólt a zene. Szerettem a zenekar elé állni és utánozni a karmestereket. Utána mentünk haza a sötét utcán és – általában – engem, fáradtan és álmosan valaki a vállán vitt.
Gyakran jöttek a cigányok, hárman-négyen, és játszottak az ablakok alatt. Bejöttek az udvarra. Nagyapa borral és harapni valóval kínálta őket. Volt egy megállapodása velük arról, hogy ha majd meghal – vidám zenével fogják eltemetni. Nagymamának mondogatta:
– A koporsóba mindenképpen tegyetek be egy üveg jó bort, egy rúd füstölt kolbászt, és ne szögezzétek le túl szorosan a fedelét.
Ment az idő. Egyes zenészek örökre elmentek. Mások, fiatalabbak, vették át a stafétát. Megint csak mások, sajnos, abbahagyták a zenélést és amikor eljött nagyapám ideje – már nem volt kinek játszania.
Ha már eszembe jutottak ezek a szomorú részletek el szeretném mondani, hogy nagyapám barátja, Szopkó Gyuri-bácsi, a koporsóját a padláson őrizte, és gyakran, mikor vígan iszogatott, felvette vasárnapi kimenő ruháját, majd elvonult a padlásra aludni a koporsójába, ahol már minden elő volt készítve az elmúlásra. Biztos akart lenni abban, hogy tiszteségesen fel lesz öltöztetve és megfelelő lábbelit fog viselni, ha majd találkoznia kell az Úrral.