Visszaemlékezéseim – ötödik rész

Saját érdeklődési körömben éltem, saját problémáimmal. Barátkoztam a nálam idősebb fiúkkal és lányokkal. Szerettem megfigyelni a természetet. A virágokat. Madarakat. Lepkéket, mindenféle bogarakat.

Korán reggel, amint pirkadt, a tehenész legény furulyájától ébredtem. A pásztorlegény ment végig az utcán és egybegyűjtötte  a teheneket. Amikor odaért a házunkhoz, már volt mögötte pár tucat tehén és borlyú. A legény két kutya segítségével terelte őket – ezek körbe futkostak és hajtották a lemaradókat.

A teheneknek és borjaknak szép, nagy szemeik voltak és a szempilláik a filmcsillagokra emlékeztettek. A csorda a legelőre ment. Estére kerültek vissza. Csodálatba ejtett engem – honnan tudja minden egyes tehén, hogy hol lakik? Megálltak a kapuik előtt és hangosan bőgtek, hogy engedjék be őket.

Anyám idősebbik nővére, Gizi-nénném, a város másik felén lakott. Négy gyermeke volt: Gizi, Magda, István és Margó. Az idősebbek számomra már felnőttek voltak, de Margó velem egy korú volt. A néném férje, Pista bácsi, állandóan betegeskedett, még az Első világháború lövészárkaiban felfázott. Ő kommunista volt. Amikor bevonultak a mieink, a cseh kommunista párt sok kommunistát evakuált Csehszlovákiába. Pista-bácsit is. Gizi néninek a férjétől kapott leveleket a rendőrségre kellett vinni és ott felmutatni. Hatósági felügyelet alatt állt, ahogy nekem az elmagyarázták.

Volt egy furcsa eset. Anyu mosni készült. Apámat elküldte a boltba, szappanért. Édesapám nem mondott semmit, elment. Sokáig vártunk rá, de nem jött vissza. Anyám semmit sem értett. Apám több mint egy hónapig nem volt otthon. Később tudtuk meg, hogy segített Gizi-néninek a gyerekekkel együtt elszökni a hatósági felügyelet alól, külföldre, a férje után, Csehországba, onnan Belgiumba majd Londonba. Ott éltek emigrációban a háború végéig.

Eszembe jutott még egy eset, az óvodából.

Játszottunk az udvaron. Hirtelen a kerítés rácsán át látjuk: valami csapatok menetelnek, fegyver nélkül, Muzsaj felől. Mogorván, dalárda nélkül.

Az óvoda után hazatértem. Nagy csodálkozásomra nagypapa felvette a magyar egyenruháját. A zubbony ujjai rövidek voltak. Nevetséges látvány volt. Meg akarta menteni a Hazát és 65 évesen beállt önkéntes honvédnak. Egy ideig őrizte a lengyel katonákat, akiket az óvodával szembeni grófudvarban szállásolták el.

A német és a velük szövetséges szovjet csapatok által megverve a Lengyel Hadsereg maradványai a Kárpátokon át Magyarországra menekültek. A magyarok lefegyverezték a menekülteket. A gyermekeik és feleségeik Magyarországon maradtak, a hadrafoghatóaknak pedig lehetőséget adtak arra, hogy Jugoszlávián át Angliába menjenek annak dacára, hogy a magyarok a németek szövetségesei voltak. Később a lengyelek, az angolokkal együtt Afrikában harcoltak az olaszok és Rommel ellen. Igen hatékonyan. A ,,Második front” megnyitása után, az angol-amerikai kontingens kötelékében kitüntették magukat Monte Cassinonál, de ez már a Második világháború végén volt.

Szombatonként apámmal vendégségbe mentem a másik nagyapámhoz, Zicherman Bernáthoz és Róza nagymamához. Számomra ez hosszú út volt. Ünneplőbe voltam öltöztetve és úgy fésülve, ahogy ki nem állhattam (simára nyalva, középen kettéválasztott hajjal, az akkori divatnak megfelelően). Mentünk apámmal a népes városközponton át és mindenkinek köszöntünk.

A nagy zsinagóga mellett találkoztunk apám fivéreivel – Ernővel, Bertivel és Adolffal. Minden alkalommal ajándékokat adtak nekem. Csoki, cukorkák, egzotikus gyümölcsöket. Siettettek minket, hogy ,,Mamele Róza”, Ilona néni és Fanni már türelmetlenül várnak minket. Vagy száz méterrel arrébb találkoztak nagypapával. A kocsma mellett állt és várt minket. Kis termetű, szakállas, fekete kosztümben és kalapban. Megölelt, megcsókolt engem, siettetett minket és visszatért a söntésterembe a cimboráihoz. A kocsmában mindig nagy volt a tömeg. Dohányoztak, iszogattak, ki mit szeret. Biliárdoztak, kártyázgattak. Állt ott két hatalmas zöld asztal, amelyen a felnőttek kergették a mesésen szép, színes golyókat, hosszú, szép botokkal. Titokzatos elfoglaltság.

Mi mentünk tovább, befordultunk balra, a sarkon túlra, a Zrínyi utcába, és pár házzal arrébb már helyben voltunk.

A Zrínyi utcában, közvetlenül a zsinagóga mellett, az udvar mélyébe húzódva állt egy hosszú ház, amelynek távolabbi felében lakott apám családja. Nagymamám, Ilona néni és Fanni örömmel fogadtak minket. Délre hazatért az összes férfi, nagy volt a zsivaj és vidámság…

Ki tudhatta akkor, hogy pár év múlva, a civilizált Európában nagyapát, nagymamát és Fannit a németek elégetik Auschwitzban (Oświęcimben). Hogy a kedves szomszédok minden fajta szégyen nélkül szétrabolják a szerény házat, ahol szegényen, de boldogan éltek a rokonaim, kik soha senkinek sem tettek semmi rosszat.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tovább olvasom

Visszaemlékezéseim – első rész

(Első könyv, Budapest, 2011) Nem szeretném untatni az olvasót jelentéktelen részletekkel, életrajzom tényeinek és eseményeinek felsorolásával, amelyek még megmaradtak a mára már lyukas memóriámban. Gondolom ezek

Elolvasom »