Visszaemlékezéseim – első rész

(Első könyv, Budapest, 2011)

Nem szeretném untatni az olvasót jelentéktelen részletekkel, életrajzom tényeinek és eseményeinek felsorolásával, amelyek még megmaradtak a mára már lyukas memóriámban. Gondolom ezek csak számomra képeznek értéket. Segítettek abban, hogy tudatosítsam önmagamat, a környező világot, az életet, valóságot, embereket, az ok-okozati összefüggéseket, és azt az egyensúlyt, amelyre a Világegyetem épül. Az emberek, népek, államok, kultúrák, társadalom és személy közti kölcsönös függőségi kapcsolatokat.

Hetvenöt évvel ezelőtt születtem, 1935 április 6-án, Ungvár városában, Kárpátalján, egy kisiparos családjában. Az édesapám, Zicherman Mátyás, szobafestő volt. Édesanyám, Várady Ágnes-Jolán – manöken. Akkoriban Ungváron laktunk, a Mély úton, ma Kosicei utcában, a 27-es számú házban, egy jómódú hentes, Serfőző házában.

Anyám elbeszélése szerint

Amikor megmutattak neki engem, mint kiderült – hosszú barna hajú fiú voltam, világos, férfiasan kutató tekintettel, aki oly alaposan nézegette arcát, hogy ő zavarba jött.

Saját verzióm az első találkozásról

Egy világos szombába vittek be engem. Az ajtóval szemben ablak. Fényes és világos, szinte bántotta a szememet. Az ablak mentén ágy, rajta fiatal, szép, barna hajú nő. Átadtak neki. Kellemes, gyöngéd volt. Hírtelen, oh csoda! A szemem elé tárult a plasztikai tökély – a női mell.

Döbbent voltam és csodálkoztam.

Életem első reggelijét eltakarta a vizuális megrázkódtatás, ami egész életemre megmaradt.

Kárpátalja akkoriban ideiglenesen az I. Világháború után létrehozott Csehszlovák Köztársasághoz tartozott. Előtte az ezer éves Magyar Állam részét alkotta. Természetesen akkoriban én még semmit sem tudtam ezekről a bonyolult történelmi kálváriákról.

Csodálkozva néztem Anyám szemébe, akinek átadtak az első melles etetéshez, és ezt a képet, mint életem első benyomására, a mai napig részleteiben emlékszem.

Második epizód

Mi, újszülöttek, egy különálló szobában feküdtünk egy polcon, boríték-szerű pelenkába csomagolva, mint a múmiák (akkoriban így volt ez szokás). A karok vigyázz-állásban, a testhez szorítva, nem lehet sem megfordulni, sem megmozdulni. Legyél tisztában a bejáratott renddel, már életed kezdetén.

A polcról engem levett egy szompatikus, vörös hajú, szeplős orcájú ápolónő. Lefektetett egy nagy asztalra, fejjel maga felé, lábakkal az ablak felé. Kibontotta a ,,boríték” masniját. Bal kézzel megtartott engem, hogy ki ne forduljak oldalra, a jobb kezével pedig az alább fekvő, nagy, kerek, vesszőből font kosárból pelenkákat vett elő, fölém hajolva.

Megkora megkönnyebbülés volt a szoros boríték után ismét szabadon lenni… A természet vékony sugárban tört a szabadság felé, és a fejem felett egyenest a nővér elálló zsebébe pisiltem.

Amint visszafordult, hogy bepelenkázzon – már minden megtörtént.

Amint eszembe jut ez az epizód, mindig mosolygok elégedetten, hogy semmit sem vett észre.

Amikor már megtanultam beszélni, ezt az eseményt elmeséltem a szüleimnek, de ők nem hittek nekem, azt hitték, hogy csak álmodtam az egészet.

Járni a teniszpályákon tanultam meg, melyek az utcánkban lejjebb voltak, és ezeket nagy fák vették körül.

Anyám és apám dolgoztak, és rám édesanyám húga vigyázott, sétált velem, de erre én nem emlékszem. Úgy látszik nem volt semmi egetrengető. Még három éves sem voltam, amikor átköltöztünk Beregszászba, anyai nagyapámhoz – Várady Sándorhoz, az Attila utca 64-es szám alá (ma Sevcsenko utca, 70). Nagyapa már nyugdíjas volt.

Voltak ám itt távlatok! Hosszú ház, egy sorban nyolc szoba. A ház teljes hosszában oszlopokon pihenő hagyományos gang-tető. Résmentes zöld deszkakerítés, ajtóval és kétszárnyú kapuval. Hosszú udvar a ház teljes hosszában – volt hol nekifutni! A ház végén egy nagy melléképület, benne kenyérsütő kemence és füstölő. Volt egy hatalmas eperfa, csodálatosan összefonódott két fatörzzsel (akkoriban azt hittem, hogy nagyapa, mint egy mesehős, képes volt egybefonni a két vastag fát). Alacsony kerítés, mögötte nagy kert, gyümölcsfákkal és dús, smaragdzöld fűvel.

Nagyapa – erős, bajszos, külsőleg nagyon szigorú, magas, vékony ember; Nagymama – parányi, kövér, vidám, annyira fertőző kacagással, hogy csak még a halott sem tudott volna ellenállni – felnevet. Tiszta lélekből szerettek engem.

Nagyapám, Váradi Sándor

Nagyapa egész nap valami tett-vett a gazdaságban, és minden vállalkozásába engem is elvitt, mint segítő társat – teljes komolysággal tanítgatott mindenre. Megszoktam, hogy nagyon fontos segítőnek érezzem magam.

Három évesen alávetettek a katonai kiképzésnek. Nagyapa fából faragott nekem egy ,,igazi” puskát. A szabályzatnak megfelelően megtanította nekem az összes alaki vezénylést. Az egyik nap beálltam a cseh őr mellé, mely ide-oda járkált a városi parancsnokság épületénél, egy kerületnyire a házunktól. Az őr balról jobbra megy az épület előtt – én vele szemben, jobbról bal irányban. Ha az épületből tiszt lépett ki – a szabályzatnak megfelelően fegyverrel tisztelegtem.

Micsoda boldogság!

Nekem is tisztelegnek. A parancsnok azt mondta nekem, hogy ebédre, mint minden katona, jelentkezzek menázsi osztásnál.

,,Parancs, értettem!”

Amikor az őrrel minket leváltottak, rohantam haza. ,,Nagymama! Adj nekem valami csajka-félét. Nekem, mint katonának, ebédre kell mennem.”

A szakácsok komoly arccal szolgálták ki az ,,őrt”. Senki sem nevetett.

A tiszt megparancsolta a katonának, hogy vigye haza nekem az ebédemet. Három évesen nehezen tudtam volna megbirkózni a levessel és második fogással.

Otthon Nagyapa megkínálta a katonát kiváló borából. Koccintva vele tósztot mondott: ,,Éljen a Haza! Éljenek a magyarok! Ti meg, csehek, menjetek inkább haza!”

Ezután a katona elkezdett gyakran bejárni hozzánk, hogy igyon a magyarok egészségére. Megkérdeztem nagyapámat, hogy miért javasolják cseh barátomnak, hogy az menjen haza? Megtudtam, hogy a magyarok elvesztették az I. Világháborút, és mi már 20 éve cseh megszállás alatt vagyunk. Ezt követően valahogy kényelmetlenül éreztem magam, hogy ,,szolgálatba járjak”, de a cseh katonával továbbra is barátkoztam, és az gyakran volt nálunk vendégségben.

Úgy néz ki, hogy értettem és gagyogtam valamicskét csehül. Ja, igen! Hiszen óvodába jártam, ahol két nyelven beszélt mindenki.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tovább olvasom

Visszaemlékezéseim – hetedik rész

Apámat és testvéreit behívták a háborúba. Fegyvertelen szolgáltra. Munkaszolgálatos alakulatokba. Saját ruhájukban. Apámat, mint fehér karszalagost (felvette a protestáns hitet amikor feleségül vette a vallása

Elolvasom »

Visszaemlékezéseim – ötödik rész

Saját érdeklődési körömben éltem, saját problémáimmal. Barátkoztam a nálam idősebb fiúkkal és lányokkal. Szerettem megfigyelni a természetet. A virágokat. Madarakat. Lepkéket, mindenféle bogarakat. Korán reggel,

Elolvasom »